Twiggy : Gondolatok a halálról

Megnyugtat egy gondolat,
Hogy megérem holtomat.
Hogy eltűnök e világról,
És életet merítek a halálból.

Mert ez nem élet, ez más,
Szenvedés, egy elhaló ordítás.
Gyötrelmek és kínok sora,
Melynek halál a záloga.

Boldogság és nevetés,
Mind csak fedett szenvedés.
Nevetséges ámítás,
Csak lélek lázítás.

Halál, maga a megváltás,
Melyben nincsen torzítás.
Egyenes és biztos,
Ez az egy, ami fontos.

FENYŐ LÁSZLÓ: VERS A HALÁLRÓL

Gyerekkoromban a halál aranylegenda volt,
elfutó sejtés, távoli hegedűszó
s emlékszem egy régi álomból felremegő
kóbor sírásra - az is a halál volt.

Ó halál meleg ábrándja,
téli estén leszállt Andersen-mese -
nagyapám temetésén
megcsókoltam a gyászlovak bóbitáit,
a szertartás érdekes volt - sírtam -
lehelő hervadásban úszott a temetőkert:
vértes gyerekszivemnek nem fájtak az ősz elhullott sárga katonái.

Hogy kirendültem azóta a gyermeki biztosságból.

A meleg ábránd porbagurult,
a mese hamvát elvitte a szél,
jeges váz mered, szálkás bitófa, érdes lett az emlék.

Ki ismeri a gondok ásóit?
A lelkiismeret sápadt arcát?
A megalázkodás lassu füstjét mi fojtón belep s kiőrli torkod ércét?
S ha az utolsó terv is elúszott mint a mentődeszka?
Ki látta a pillanatot mikor az önbizalom meghajlik: rózsa a szárán
s várja az irgalmas szellőt: szárából ledöntse?

Így lopta belém is a halál hervadt fuvalmát,
ezer mindennapos temetőbe botlik menetelő sorsom
és néha éjszaka arcom heves lesz, különös zúgás kél,
tikkasztó dobverésben halántékom fázik
s göröngy búcsúzkodó hidege rázza meztelen mellem...

József Attila - Az örök elmulás

A földön semmi nem örök...
A fákon árnyak nőnek este,
A félhomály is nyöszörög.

Eloszlik a Gond barna teste,
(A zsíros földbe rothadunk)
S ki egykor óhajunkat leste

- Ó, puszta szív, borus agyunk! -
Már könnyező szem, búcsut intett.
Mi mindent, mindent elhagyunk

És minden, minden elhagy minket,
A szó, kisértés, dölyf s a vér
És visszasírjuk könnyeinket,

Mely már az Óceánba ér.
És csak hiába, nem jő vissza,
De jön helyette téli Dér,

Ki sóhajunkat is fölissza.
Már aztán csendesek vagyunk -
A téli álom dermedt, tiszta,

De senkit nem csókolhatunk.
Virágot hullat el a bodza
S majd egy csomóba rothadunk.

S rég hallgat a hős méla kobza.
A vágyam még ma dübörög
És holnap vesztemet okozza.

A földön semmi nem örök:
A hernyó hull és a madár is
S az évszázad föl nem hörög.

1921. nov. 26.

MementoMori : A halál szigetén

Jéghideg az éjjel, örök a fagy.
Létezik egy hely, melyet fel nem foghat agy.
Csak két ember ismeri: Te és én
Két bolyongó lélek a halál szigetén.

Napfény nem éri e helyet.
Idő nem uralja e teret.
Csak mi ketten keressük egymás árnyát,
Hisz a halál ránk terítette fekete szárnyát.

A bűvös Hold alatt szárnyalunk boldogan.
Anyagtalan testünk kába és súlytalan
A szerelem fátyolként körbeveszi lelkünk
Hisz az Élet szigetén már rég nem kellünk

MementoMori : A halált hozó fájdalom

Elnyomja a mosolyt a bánat.
Szíved egyre jobban fárad.
Már elbújsz az emberek elöl
S a fájdalom lassan megöl.

Éjjelente a bánat leple alatt sírsz.
Fájdalommal teli hangon egy személyt hívsz.
Egyedül csakis Ő rá vársz.
Lelkedet nyomja a keserves gyász.

Tudod, hogy ő már nem lehet veled.
Tudod: ő már nem foghatja kezed.
Nem csókolhatod ajkát.
Nem simogathatod arcát.

Nélküle semminek érzed magad.
Csak egy sebzett lelkű árva vagy.
…Arra gondolsz, feladod.
Nélküle folytatni nem tudod.

Egy üvegcse. Vonzó és gyilkos.
Hirtelen minden hideg és nyirkos.
Vigaszt nyújt az örök álom.
A halált hozó halálos fájdalom.

Sötét Angyal : A Kitaszított

Itt van hát ő, nézz rá:
Így válik valaki árnyékká.
Kesrű szívvel kiált most,
Az őt kiátkozó világhoz.
két karját nyújtja felénk,
De mi ellökjük kezét.
Mert túl nagyok vagyunk,
Hogy bárkihez jó szót szóljunk.
Megtaposták és megalázták,
Fényből sötétségbe taszították.
Mert ő félvér mert ő árva,
Mert az apja magára hagyta,
Mert ő fiatal, mert ő zsenge,
Mert szolgálni nem volt kedve.
És most szabad, de olyan gyenge.
Hiányzik a szülők szeretete.
Fellázadt. Harcolt. Elbukott.
Hiába küzdött, elbukott.
börtönbe zárták,
Műsorba hívták,
Az emberek előtt megalázták,
Örökre megjegyezték az arcát,
Megkapta minden ember utálalatát,
megbélyegezték és megbüntették,
Összetörték testét, lelkét,
Az emberből csak szánalmas roncs maradt,
Mit politikus héja kergetett, média kutya mart,
Kitagadta az emberiség
Számára már nincsen mentség!
Szállnak a madarak, szállna ő is velük,
De ők úgy gondolják, nincs számára helyük.
Őz, szarvas,vad mind hazatér,
De ő még mindig fél.
Befogadna-e olyat a természet valaha,
Kit megbélyegzett az emberek hargja?
Keresi a szépet, keresi a jót,
Keresi azt ami valaha ő volt.
keresi azt a világot ahol élhet,
Hol nam utálják ki a nagy népek.
Sokan vannak így kik keresnek valamit,
S hogy mit? Az nagyon is számít:
Egy jobb jövőt, egy új helyet,
Hol élő megfér élő mellett,
S nem az emberi lélek-holtak,
Gyűlölnek és pusztítanak.

Sticky : Az özvegy
Sírkövek között fekete lepel,
Belecsavarodva emberi lét hever.
Ráncos arcán könnycseppek mossák a mocskot,
Mit ráhordott a század ezernyi foltot.

Csontos kezéből öt görcsös ujj mered,
Egy elöregedett, sötét sírkő felett.
A másik kezében virágot szorongat,
Elhervadt szirmok mint életnyi gondolat.

S a név mi vésetett azon kövületbe,
S viselője; átkok zengenek körülötte.
Száraz, kiégett betűk jelzik helyét,
Hol a nép vette egy ártatlannak fejét.

A két évszám közötti idő rémület,
Ahonnan elindult, s mivé végül lett.
Feltúrt a föld is, fű sem nő rajta,
Teleszórva átkokkal, ezer féle-fajta.

Alatta üres koporsó, elrohadt fa,
Sötét lélek vágyott oly nagyon haza.
El is szabadult, utat tört magának,
Hogy becsületet mutasson a hazának.

Fájdalom kíséri az özvegy arcát,
Egyedül kényszerül vívni Élet harcát.
Távozott mellőle szeretett lénye,
Elhalványult az égen csillagképük fénye.

Leroskad az özvegy térdeire borulva,
Megmentésért kiált segítségre szorulva.
Ragadják őt is el, tépjék ki világból,
Hulljon el, mint száraz szirmok a virágból.

Vérkönnyek között fáradtan elalszik,
Lassan-lassan már senkire sem haragszik.
Telihold estéjén hallatszik sikoltás,
Egy újabb feljegyzés őrzi emberi mivoltát…

Lorelay : Zárva

Nyílik az égen a hajnal
néma koporsó zajjal
szívemet hogyha kitárnám
sírva zuhanna madárkám
mélyen a szirtek alá.
 

W V Ravenlord : Várni Őt, mint a Halált

Valahol messze, néhány
ablakban fényt látok még
Az ajtók persze nem nyílnak,
körbefon a sötétség
Igazat kerestem ott, ahol
hamuból építenek várat
Megértést vártam, pedig
tudtam: nincs bocsánat!

Nézem a reggelt, hátha
elhozza aranyló napomat,
és véget ér majd örökre
minden magányos alkonyat
Gondolatvermem mélyén
hallgatva merengek - bölcs vagyok
Érzéseim közt kínlódva várom
hogy eljön, vagy meghalok...

Nem vágyom csendet, békét,
nyugalmat - mégis vágyom Őt!
Csillagos éjnek közepén
lármázom fel a temetőt
Kacagva köszöntöm a Halált,
hol mások holtakat síratnak
Rózsaszirmokon lép felém,
s csókot hint a pirkadatnak...

W V Ravenlord : Újra fáj
Arcomon múló fény - boldogságtemetés
Fátylat borított rám a Feledés...
Eleven tűz, eleven táj,
és újra fáj... és újra fáj

Emlékhalmok ostoba zajai
Pokoljáró szél hordja-viszi...
Eleven tűz, eleven táj,
és újra fáj... és újra fáj

Visszhangzik bennem a gúnyos nevetés
Testemet átölelte a remegés...
Eleven tűz, eleven táj,
és újra fáj... és újra fáj

Bolond az, ki magát boldognak hiszi
Álmait a sírba mind magával viszi...
Meghal a tűz, kihal a táj,
de hiányod mégis újra fáj